A Battletoads kétség kívül gyerekkorom egyik kedvenc Nintendós játéka. Egyetlen problémám volt csak vele: kizárólag az unokatesómnál tudtam vele játszani, mert nekem nem volt meg. Akkoriban nem gondolkodtam olyasmin, hogy milyen a játék története, milyen a grafikája, mennyire nehéz vagy könnyű, egyszerűen csak hátradőltem, és beleéltem magam a játékba. Egyedül is szívesen játszottam vele, de az unokatesómmal volt az igazi!

Pár évvel később megkaptam az első számítógépem, és az összes Nintendós játék, beleértve a Battletoads-ot is, feledésbe merült. Egészen addig, amíg Visor át nem küldte nekem az emulátorral játszható verziót... Lássuk, mit gondolok most a játékról!

Még tavaly történt, amikor sok év után újra kipróbálhattam a játékot Visornak köszönhetően. Amikor elindítottam, és meghallottam a játék zenéjét, gyorsabban kezdett verni a szívem, és egyszerre törtek rám a kellemes gyerekkori emlékek. Akárcsak régen, most is átadtam magam a játéknak, és teljesen beleéltem magam. A karakter, akit irányítunk, egy zöld színű mutáns béka (vagy vmi hasonló). Az a feladatunk, hogy menjünk végig a pályán és üssük szét az összes ellenfelet. Ez könnyűnek hangzik, és az is :) Az első probléma akkor kezdődött, amikor felismertem, hogy az első pálya igencsak rövid. Régebben nem érzékeltem az időt (vagy nem törődtem vele), csak egyszerűen játszottam. De most? Nem akartam, hogy vége legyen a pályának! Többet akartam ennél! Sokkal többet!

A második pálya elejénél igyekeztem félretenni ezeket a zavaró gondolatokat, és újra a játékra koncentrálni. Ezúttal egy hatalmas mélyedésbe ereszkedünk le egy kötél segítségével. Célunk a túlélés és az ellenfelek legyőzése. Az előző pályához képest azért emeltem ki a túlélés kifejezést, mert sokkal, de sokkal nehezebb dolgunk van: a kötélt varjúk próbálják elrágni a csőrükkel, a falon levő növények meg akarnak enni reggelire, és a mélyedésből random előtörő robotok (?) áramot lőnek felénk. Alaposan megszenvedtem ezzel a pályával, főleg a vége volt a legnehezebb. Megszenvedtem vele, de sikerült.

A nagyobb hatás kedvéért nézzétek meg ezt a videót, ami az első és a második pályát foglalja magába:

Ha megnéztétek a videót (de csakis akkor :P), térjünk rá a harmadik pálya elemzésére. Nos, ez eleje egész egyszerű, a kengurukat kell kirugdosnunk a képernyőről. De aztán... KÉSZ RÉMÁLOM AMI UTÁNA KÖVETKEZIK!!! Egy autóba (vagy én nem tudom mi akar az lenni) ülünk bele, és az akadályokat kell kikerülni és a szakadékokat átugrani. Egyszerűnek hangzik, igaz? De a gyakorlatban ŐRÜLET! Rengeteget próbálkoztam, de még soha az életben nem sikerült átjutnom ezen a részen. Még folyamatos mentegetéssel sem! Komolyan mondom, szinte minden másodpercben elmentettem a játékot, de még úgy sem bírtam ezen a részen túljutni. Akkor hogyan gondolták, hogy valaki Nintendón, mentés nélkül vigye végig??? Ha kipróbáljátok ezt a játékot, és eljuttok eddig a részig, garantálom, hogy a legnyugodtabb, legtürelmesebb, és legkitartóbb ember is másodpercek alatt egy idegbeteg pszichopatává változik át...

Nem, egyszerűen nincs tovább, ezen a ponton feladtam ezt a játékot. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, mert még mindigy ugyanolyan sokat jelent számomra, mint gyerekkoromban. Fáj, hogy egy általam ennyire kedvelt játék ennyire brutálisan nehéz. Keresgéltem interneten, és máshol is hasonló véleményeket olvastam. Sőt, következzen egy összeállítás a top 10 legnehezebb játékról, amiben a Battletoads jogosan érdemelte ki az 1. helyet: